Most már késő

Most már késő

Kinyújtott karomon szánalom
szívem súlya inog alatta,
közönyösen kattannak az órák,
reám való tekintettel halkabban.

És szédülök mint a körhintában,
ha ajkad merészen lankad
félszegen mozgok behunyt szemmel,
sóhajtó lelkemen fáradt unalom.

Tudom sosem lesz éber figyelmed
sajnálatos módon másra tereled ,
s kimondott szavaim perceit élccel
átváltoztatod egy víg legyintéssel .

Tudod volt egy érzés mi jelezte,
sosem lesz hosszú boldogságom
csöndben babrálok hatalmamon
a megunt percek csöndességében

s hogyha fáj az érintésem kedves
ne húzd karod messzire tőlem
arany rabságom kálváriája önzetlen
szertelen ajkad csókja érzéketlen.

Ily fáradtan oly könnyű az álmom,
elhessegetem a csöndes hallgatásom
s halkan fodros zsebkendőm keresem
ahogy hátat fordítasz közönyösen .

“Most már késő” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Drága Rita .
    Nagyon szépen köszönöm kedves soraidat.
    Látom mostanában mind többen irunk a "közönyről"
    Valami járvány lehet a levegőben,vagy igen gyakran érezzük a közönyt.
    Szeretettel…Babu

Szólj hozzá!