Szellő
Nem tudom itt vagy e.
Làtsz, s nézel talàn?
E Július végi napnak,
szellővel jàró alkonyàn?
Nem érzem szeretsz e még?
Mint régen… Jaj, régen.
Mikor – valaha, mesék alakjai jàrtàk körül,
esőktől siratott kertünket.
Nem làtom arcodon màr,
hévnek boldog kipirulàsàt.
Mint édes, érett gyümölcsöt, ragyogva.
Vagy egy tűzpiros rózsa szírmàt.
Nem tudom ki vagyok,
s hovà szàllt el összes reményem.
Mint rabsàgàból megszabadult,
kék tollú, szépséges dalos madàr.
Nem tudom… Nem tudom.
Bevallani néked mégis merem.
Hogy szívemet tüskés bokrok között:
Talàn többé meg nem lelem.
Nem érzem tested hozzàm símuló melegét,
boldog könnyeid tapadva rà – arcomon.
Símogatàsod, hallani nevetésed,
s pillantàsod elfogni pillanatban nem tudom…
Pedig csillag lettél szàmomra a végtelenségben,
ki ragyog fenn az égen.
Fényesség e múló percnek;
Júliusi sötétjében…
Kisizsàk ; 1995. Július 23. Vasàrnap.