DEMENCIA

DEMENCIA

Apánknak

Ne kényszeríts megint felülnöm…,
csak le az ágyról…, de minek?
Nem tudom, miért csinálom;
egy, kettő, három…,
hét, nyolc, kilenc…, a kezed hideg –
Jaj, csak meg ne üssön!

Egész nap feküdnöm kell,
rányomnak a párnára,
de gerincem megint előre hajlik,
és megyek, megyek az utolsó hangig,
amire emlékszem. Miért élek kárára
másnak? aki tegnap ismert, az ma röstell.

Egy, kettő…, egy, kettő, három, négy…
Nincs vége a számsornak,
elölről kezdem újra és újra,
az ösztön helyéről kitúrja
az értelmet. Fiaim együtt számolnak
velem – egy, kettő, három, négy…,

és gonddal betakarnak.
Már emlékszem…, gyerek vagyok…,
hogy is hívnak? Gyuszi hol vagy?
Már csak egy maréknyi az agy,
már üresek az egykor teleírt lapok,
csak kontúrját látom az alaknak.

Te ki vagy? Nem ismerlek!
Engedj fölkelni, nem érted!?
Segítség!…Nyom az ágytál…
Fiam, te sem erre vágytál…
A maradék időm hadd adjam érted,
engedd, hogy végre elmenjek,

hiszen már rég nem vagyok itt,
csak ez a pergamenbe burkolt test,
a soha többé nem múló sebek,
egy nem gyógyuló beteg,
két szem, mi mindent feketére fest,
pedig a múlt csak ezeknek hitt.

Pszt! Mondd! Ki ez a nő az ágyon?
Micsoda?! Ez ő? Az nem lehet.
Átjött a szomszéd, a Géza,
vagy a Pisti volt? Tudod, néha
már mindent egymással keverek;
takarj be kérlek, nagyon fázom.

Bűzlök, átáztam,
magam percenként megalázom;
hol a tartás, az egyenes gerinc?
Emlékben keresem, de nincs.
Hol az egykori méltóságom?
Talán egy kétméteres ládában.

Egy, kettő, három, négy, öt, hét…
Hol vagyok? Ki vagyok?
Ki ez az idegen, ki mellettem ül?
Az elem lassan lemerül…
Jaj, kihagytam a hatot!
Pészméker, meddig működsz még?

Félek, sírástól remeg a szám;
Hallod? Valaki most csak nekem zenél.
Egy, kettő, három, négy…,
kétszázegy, kétszáznégy…
Fiam, mindent a helyére tegyél,
és ne így emlékezz majd rám.

“DEMENCIA” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Hát ez a vers letaglózott. Én is írtam hasonló témáról, olyan cím alatt: Mi lesz akkor?
    Sok idős, elaggott ember teszi fel ezt a kérdést, amíg egyáltalán fel tudja tenni. Az benne a legszomorúbb, hogy legtöbb esetben nincs megoldás ezen szerencsétlen emberek sorsának intézésére, megváltására. Mindenki szenved, a család is, de legjobban ő, mikor néha visszatér az értelme…mert néha bizony tudják, mi van velük.
    Kedves Attila!
    Fantasztikus realitással, és lelkierővel elevenítetted meg ezt a nyomasztó, szinte már elviselhetetlen fájdalmat, kétségbeesést. Úgy gondolom van tapasztalatod a családban, vagy közeli barátok köréből erről. Együttérzéssel olvastam, és remélem hamarosan az orvostudomány megbirkózik ezzel a sokakat érintő, súlyos problémával. Azért itt is csak a szeretet, türelem, együttérzés, ami segíthet átvészelni ezt az embert-próbáló időszakot.
    Szerető öleléssel Rózsa

  2. Csak ilyen betegséget ne érhetne meg senki, megrendített,nagyon, nagyon szomorú.
    Nagy türelmet, szeretettel: Ica

  3. [center][b][color=#0000ff]Kedves Attila !

    KÉRLEK NE ÉRTS FÉRE AZÉRT MERT ÉN PATALÓGUS NEM VAGYOK, – AZÉRT VALMIT ÉRTEK ÉS ÉRZEK A DEMENCIÁS AGY MŰKÖSÉSÉRŐL, MERT NAGYNÉNÉMET 5 ÉVIG ÉN ÁPOLTAM ÉS MEGÉLTEM VELE ENNÉL DURVÁBB KITÖRÉSEKET IS, DE VOLT IDŐNKÉNT, MEG, HOGY ELMÉJE OLYAN TISZA VOLT ÉS VÁGOTT MINT A BOROTVA, CSAK EBBŐL VOLT A KEVESEBB,,
    AMIKOR AZTÁN JÖTT A TELJES ELBORULÁS ÉS A SZÉKLETÉT A KEZEMBE NYOMTA AZ ÉTELEIT BETETTE A VASALT ÁGYNEMŰK KÖZÉ ÉS ÉJJEL MAGAMRA KELLET ZÁRNOM AZ AJTÓT, MERT MINDEN ÉJJEL MINDEN SZEKRÉNYT KIPAKOLT MAJD VISSZA ÉS DÜHKITÖRÉSEIBEN FÉLTEM, HOGY ÁLMOMBAN LESZÚR, MERT ILYENKOR MEG HATALMAS FÖLDÖN TÚLI EREJE VOLT 40 KILÓJÁHOZ KÉPEST,,,

    TE FINOM LAZASÁGGAL ÍRTAD MEG EZT VERSED, MERT MÉG ÉDESAPÁD, CSAK A KEZDETI STÁCIÓNÁL, VAGY SZÉGYELLTED TE IS ELMONDANI AZ ELŐRÉBB HALADOTT ÁR- MÁR ŐRJÖNGŐ ÁLLAPOTAIT NEM TUDOM, DE E VERS ÚGY IGAZ, AHOGY AZT FINOMAN ÉRZÉKELTENI SZERETTED VOLNA EGY FELBOMLÓ AGY TEVÉKENSÉGÉT ÁBRÁZANDÓUL,,,,

    ITT AZ OTTHONBAN IS AZ ÁPOLÁSI OSZTÁLYON IS VANNAK DEMENSEK ÉS MÁR A SZEMÜKBŐL LÁTOM, AZT SE TUDJÁK KIK ŐK, HOL VANNAK STB…

    KÖSZÖNÖM, HOGY A SZÉLES KÖZÖNSÉG ELÉ TÁRTAD ÉS A HOZZÁTARTOZÓK FELÉ, HOGY ESETEKBEN MI VÁRHATÓ ILYENKOR ÉS, HOGY SEGÍTSÉG MÁR NINCS AZ ÉLET TELJESEN REMÉNYTELEN, AMIBŐL ŐK MÁR NEM ÉRZÉKELNEK SEMMIT, CSAK A SZÍV DOBOG, DE AZ ÉSZ ÁLL,,, VISZONT AKÖRNYEZETE TELJESEN KIBORUL,,,,

    – KENI -[/color][/b][/center]

Szólj hozzá!