Megkeseredett a világ...
Idegen emberek közt némán lépkedek,
kiket meggyötörnek kósza emlékek,
nem hallják meg búzdító szavam,
ordítottam, nem suttogtam halkan.
Mocskos kocsmák fényeit látom,
elmúlt szerelmek-piszkos remények,
tébolyult emlékek hívnak- remélek,
bennem csak haldoklik a lélek.
Árnyjátékok temetik világunk,
elkorhadt fejfa nyomja roskadt vállunk,
töviskoszorú sérti most a fejünk,
s cipeljük sorsunk, míg össze nem esünk.
Koszonom szepen kedves szavaitokat Rozsa es Keni 🙂
Nem könnyű a sorsot elfogadni, cipelni, de azt sosem szabad elfelejteni, nem teljesen íródott meg történetünk. A mi igyekezetünk, akaratunk, előrelátásunk segíthet annak alakításában.
Sokan látják a bajt, a hibát…most már csak a kijavítására kell összefogni, és tenni érte!
Nem könnyű feladat, de megéri felvállalni. Szeretettel olvastam mély érzésekről tanúskodó versed. Rózsa
[center][b][color=#0000ff]Kedves Csaba !
Megértetem a versed lényegi mondanivalóját, mert ez a versed is olyan, mint a mai regge, amit az üzenőfalra írtam, – pesszimista hangulatból és elkeseredésből született, de talán kiderül mg és fejfák is újra büszkén állnak,,,
Tetszett ez a melankolikus ábrázolásod, és képeid a versben,,,,
– keni -[/color][/b][/center]