EPILÓGUS

EPILÓGUS

Az első nap azután

Fölgyorsul köröttem minden,
Leperegnek napok, évek,
A mozdulat csontban szisszen,
Jó, ha majd sarokig érek,

Hol hátam eltűnni látom.
Kezemet vállamra teszem,
A kiáltás már a számon:
Hé! Fordulj már meg sebtiben,

Hogy lássam a saját arcom,
Nevetést, sírást szememben,
Hisz a következő sarkon
Senki nem fog kérni szebben.

De nem hallgatok magamra,
Tekintetem már ismerem,
Fittyet hányok becsszavamra,
A mélységem egy jégverem;

Megfagyott bennem érzése,
A szánalom, a vigasz, mert
A válasz a sok kérdésre,
Csak egy tömör szóval felelt:

Mi megtörtént, te ÉRDEKED;
A fényt okádó éjszaka,
Bár a nap együtt ég veled,
És parfümöd a bél szaga.

Rád zuhanó üvegbúra,
Ma alatta véred forr fel,
Fejed későn hajtod búra,
Dögtetemet árvíz hord el.

Pillanatok szusszanása
Megállít egy légvételre,
Ha a karod lyukat ásna,
Bár ennek semmi értelme;

Hisz nincs, ki rád dobjon hantot,
Gyászsereg, ki sorfalat áll,
Mert ez volt álmod, kalandod,
Hát megkaptad, mit akartál.

És mi marad majd utánunk?
Elmélet, kétes értékek,
Kőbe merevedett lábunk,
Határa a megértésnek,

Kerek szemek múzeumban,
Ha vitrin elött ránk néznek,
Fejcsóválás és kérdések:
Mire kellett tíz ujj kéznek?

Ez az ingadozó gerinc,
És rászúrva egy csontlabda?
Szépségét keresed, de nincs,
Hisz üres már a tartalma.

Több millió távlatából
Lekopott az aranyfesték
Univerzum csillagáról;
Üveg mögött poros kellék;

Egy tanulságos memento
mori, kőbe vésett szavak,
Egy hamis divertimentó,
Mit elfütyülnöd nem szabad!

Más nem voltam e világon,
Csak egy aprócska rezzenés,
Több mint egy ébredő álom,
De szélviharhoz túl kevés.