Átszállás
Az ajtók záródnak,
az ajtók mellett kérem, vigyázzanak!
Hányadik megálló? Már nem tudom.
Cserélődik a fel, s leszálló ember…
Fóbia tán a gyorsult pulzusom.
Rémült szédület, ahogy a szívem ver,
s belső iránytűm kész káoszrendszer.
A gyermekként csodált menetrendet
még anyám szava tette párnám alá…
“ÚT a BOLDOGSÁGHOZ”… lázas kezdet
sorsra bízva… félt, hogy ő, elrontaná.
Ha megtehetné rám igazgatná.
Az ajtók záródnak,
az ajtók mellett kérem, vigyázzanak!
Most egészen más van a kijelzőn,
oly ijesztőn villog a szó: “ELTÉVEDT”
A gyengeség… ez az én útvesztőm,
hol a sokszínű egyre feketébb lesz…
s félek e bénultság felemészthet.
Túl sokszor elsóhajtott készenlét,
százszor, ezerszer tört meg a mozdulat.
Mind lélekhegek… mint hullott lepkék.
Köztük elfojtott jelzés az ÉNtudat…
de van megálló, s vannak más utak.
Az ajtók záródnak,
az ajtók mellett kérem, vigyázzanak!
Letisztult gondolat kiemelő…
visz, lesodor a frissült lendülete.
Egyensúly… gravitációs erő
hat, megtart a téridő görbülete,
a kárhozatnak nincs rám bérlete.
Bosszúszomjas, belém kapaszkodik,
s hogy ragaszkodik kínzó utóhatás.
Tán megátkoz… mégis távolodik.
Van jegyem… érvényes, régi foglalás.
Mögöttem még hallható csattanás…
Az ajtók záródnak,
az ajtók mellett kérem, vigyázzanak!