AZ ÁLLATOK FARSANGJA
(amig nem jön egy új idomár)
Taktust ver vezénylő pálca,
Együtt perdülünk ma táncra.
Két láb vagy négy, köröm, patkó,
Mindegy, ha légy, mindegy, ha ló,
Vígadalom öleli át,
Feledteti gondját-baját.
Tangót jár a nyárfa széllel,
Veréb macskát táncra kér fel,
Tigris szájban csimpánz feje,
– Jaj Istenem, le ne nyelje! –
Egér szemez a sólyommal,
Cápát megkacagtat tonhal.
Kígyó bűvöl patkány szemet
– Kérd meg végre a kezemet! –
Koktélt szürcsöl az oroszlán,
Csókra csücsörít az ormány,
Vakond vakon keres kezet,
Ürge kérdi: Segíthetek?
Farkas, bárány gúnyát cserél,
Varjú károg: Húst ne egyél!
Nézd a disznót, milyen dagadt,
Nem evett mást, csak mi maradt!
Viccelődnek, tréfálkoznak,
Mindegy mit hoz majd a holnap.
A mulatság tetőfokán
Hívőből lett újra pogány,
Bálteremnek közepében,
Ostort csattogtatva kézben,
Megjelent egy nem várt vendég;
Idomár vagy félistenség?
Elnémul a zene hangja,
A báltermet csend uralja.
Asztal alól eb szűkölve
– Ő volt! – mutat a tücsökre.
Mostantól majd más a dallam,
A ritmusa, mint a tamtam.
Sólyom megint űz egeret,
Patkány sóbálvánnyá mered,
Kígyószem sem szűkül vágytól,
Hanem féktelen étvágytól.
Csimpánz feje roppan szájban,
Bárkíper sem hal meg ágyban.
Vért bugyog a tonhal szája,
Viccén nem nevet a cápa.
Ürge, vakond sem egy brigád,
– Megvakultál? Saját hibád!
Étlapodon őz meg kecske,
A zöldségnek nyoma veszve.
Az idomár elégedett,
Ostorral hosszabbít kezet.
Gyilok-vér ad fognak mázat,
Régi rendet új világnak,
Régi medret, régi ölet,
Benne fogan új gyűlölet.
Míg majd mindent föl nem zabál
Nagybendőjű falánk halál.
Jó estét Keni!
Nos, majdnem! Az egészet több síkon is lehet értelmezni, kinek mi tetszik. Én elsősorban arra gondoltam, amikor egy új idomár érkezik és az addigi rendet és szelídséget a saját céljának megvalósítása érdekében megváltoztatja. Nem nehéz kitalálni, hogy itt az Emberre gondolok. Nem megszelidítésről van szó, hanem ellenkezőleg, a bennünk rejlő rossz és gonoszság kiszabadításáról és ezen keresztül az individuum manipulásáról. Hogy ezt milyen eszközzel éri el az idomár, az lényegtelen; lehet ez ostor, lehet ez cukorka. Manapság elég ismerősnek kell hogy tűnjön ez, ha az állatok helyére magunkat képzeljük, ráismerhetünk arra, hogy mi is történik velünk. Az anarchia és az egyensúly örök körforgása, amit valójában magunk tartunk mozgásban.
Lefekvés előtt elég vidám gondolat, nem igaz?
Üdvözlettel
Attila
[b][i][color=#cc0000]Kedves Attila !
Ez a versed is nagyon rafinált, mert a Darwini és a természetbeni szabályok az állatok között már ősidők óta kikifejlesztették a táplálékláncot /a nagy hal megeszi a kis halakat/,
ezért aztán ha egy idomár beleszól ebbe az ősi ösztönbe és ideiglenesen megszelídíti a nagy és kis ragadozókat, az azaz szocializálta őket felszínesen, mert a mélytudatukba nem változik semmi, amíg az idomár jelen van, lehet hogy e lánc leáll, de ha az idomár kilép e körből a tápláléklánc ösztöne megint a helyére kerül,,,
Jó példa ez a vers az emberekre is, mivel az ember embernek farkasa, – a nagy hal itt is megeszi a kis halat, mert nincsen idomár,,,,,
Eltaláltam versedben a fő mondandót ?
Üdvözöllek !
– keni -[/color][/i][/b]