Hóvirág a domboldalon

Hóvirág a domboldalon

Zöld pázsiton virít, a domboldal hóvirága.
Simogat a Napnak fénylő, bársony fátyla.
Langyos meleg az embert sétára csábítja.
Bódít a természet fénye, és szépsége.
Sugall a gondolatkáprázó képzelete.

Józsi bácsi örömvágya kigyúl, erdőbe vágyik.
Tél megtépázta létezését, másról álmodik.
Séta közben látja, újjáéledt az utca, a domb.
Nini! Milyen sok hóvirág! Mennyit látok ott!

Nyugalom, béke szigetén jó meglepetés!
Virágpázsit hívogat szedni, nagy késztetés!
A bánatos szíve öröm útjára indul.
Egy csokornyit szed a sírra, és tovább vonul.

Eszébe jutnak az emlékek, amik már nem lesznek.
Görnyedt háta fájón vonaglik, sóhaja reszket.
Sok barázda gyűlt arcán. Hömpölyög, sír a csend.
Ő emlékét látja, ragyognak a fellegek.

Búsan ballag ahhoz, akit igazán szeretett.
Legördül agg arcáról a virágra egy könnycsepp.
Feledést megszépíti, hogy fejfán dalol egy madár!
Aztán csendben, elmerengve hazament útján.

Szabó Kila Margit