AZ ÖRÖK SZISZIFUSZ

AZ ÖRÖK SZISZIFUSZ

Nekem nincs itt helyem,
köztetek,
hol a tér
csak könyökig ér,
és cukormázas
öntetet
borít a
hajnal csábítva
ébredő napomra.

Nyújtozkodj! – kiált rám
reggelem
váratlan,
izzadt ágyamban
falnak fordulok,
s engedem,
hogy éljen
még múló éjben
néhány percet álmom,

hol veletek élek
fű, bokor,
kérges fa,
sziklából bontva
szürkén megdermedt
kőszobor,
szökkenő
árny, üdvös eső,
süppedésben moha,

te százezer mozgás
talp alatt,
te szellő,
szárnyaló erő,
bennük suttogó
halk szavak,
patakban
kavics alakban
rejtve millió év.

Öledben szeretném
gyökerem
magzatra
fonni, ha hagyna
ember-voltom, így
öregen.
Mi vagyok,
rabja maradok,
hitvány hamisítvány.

Az idegen testben
nem érzem
idegen
álmom; hidegen
folyik eremben
a vérem,
szokásból
köp ki szót szájból
az önmagasztalás.

Hol a tér tüdőmnek
tágulni?
Vonulok,
mint balga tulok
vágóhíd felé;
ámulni
sorfalat
azok bontanak,
kiknek tőkén fejük.

Keresztről lemászott
mészáros
nyakamba
kést márt, s ha hagyna,
sírnék magamért.
Pogányos
gondolat
övez gondokat,
nincs már időm hinni,

hogy majd meglelem
köztetek
– a sokban –
helyem a sorban.
Sziklát fölfelé
görgetek
elöttem;
s így lett belőlem
egy örök Sziszifusz.

Szólj hozzá!