Örökkévalók szerelme
Úgy élek nélküled,
mintha mindig velem lennél,
pedig nem láttalak,
nem is hallottalak soha még.
Oly távol vagy tőlem,
mint a magas ég.
* * *
Ha nem hinnélek mindig magam mellé,
érzem: belehalnék,
s belehalok minden pillanatba,
szívverésem is haszontalan,
amíg dobbanása visszhangtalan!
Én Angyalom, ne hagyjál magamra,
legyél létem menedéke,
legyél tavaszom, nyaram!
* * *
Gyere, lépj velem az örökkévalóságba,
szálljunk együtt mennyek magasába,
együtt mosolyogjunk Hajnal Szent Tavára!
Ragyogjon szívünkben Teremtőnk áldása!
Tiszapalkonya, 2016. május 17. –
Miskolc, 2016. július 3.
Kedves Janna!
Köszönöm Neked az értő megközelítést.
A megfigyelésed pontos:
az említett kifejezések valóban a költészetem,
a gondolkodásom, az életem rendkívül fontos elemeivé váltak
az utóbbi hónapokban.
Egyáltalán az utóbbi hónapokban az egész életem
óriásit változott,
és ennek köszönhető, hogy újra versírásra szántam magam,
ezúttal sokkal elhivatottabban,
bátrabban,
mint korábban bármikor.
🙂
Szeretettel üdvözöllek:
János
A cím találó.
A tartalom szépen kibontakozó.
[u]Angyal, Hajnal, Teremtő[/u]: a költői szókincs visszatérő elemei.
Szemléletesek az [u]emelkedett[/u] érzelmek.