A pőre ég alatt
Olyan sivár e táj, üvölt a kerge szél,
a múltnak árnya jár körül, nekem beszél.
Ezüst lámpás a Hold, lyukas fedél az ég,
a szívem egy vacak, kopott cserépfazék.
Tudom, fölém sosem terülhet oltalom,
hisz életem csupán egy üszkös romhalom.
E sorscsapás jutott nekem hát, Istenem?
A szép, szerelmi tűz hevét sem ismerem.
A pőre ég alatt az ember oly parány,
a tél nagy úr, fagyos lepelt terít ma rám.
Hideg gyötör, legyűr, lesújt a végzetem,
s talán magába szív a néma végtelen.
Kedves Marinka!
Örülök, ha megérintett a versem, köszönöm.
Erzsike
Erzsikém!
Nagyon szép a versed! Szeretettel gratulálok, marinka(f)
Kedves Keni!
Örülök, ha tetszett szomorú versem, tulajdonképpen nem rólam szól, hanem egy hajléktalan dala ez a vers. A dal jelleget a tiszta, jambikus sorok ritmikája adja.
Szeretettel: Erzsike
[b][center][color=#6600ff]Kedves Erzsébet !
Nagyon szépen megfogalmazott és meg is írt vers. de csak csupa fájdalom, bú és elkeseredés szól ki belőle !
Próbálj meg kicsit más szemléletben élni és magadba vonzz be olyan erőket, amik fel tudnak emelni, mert gondolatainknak is van teremtő ereje !
Meglásd, más és szebb lesz a sorsod is,,,
Szeretettel !
– keni -[/color][/center][/b]