Szavak dzsungelében

Szavak dzsungelében

“Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?”
mielőtt csendben reám dőlne
a Parnasszus minden csillaga.
Verseket ír a lázongó énem
tükröt tartva magam elé,
táblákon felirat: ki, ha én nem?
Öklüket rázók mindenfelé.
Romlott életek, összetört álmok,
de rím nélkül a vers “szabadabb”.
Szavak dzsungelében odatalálok,
hol az igazság alkot vágyakat?
Sár és mocsok, de a lant húrjain
hamisan nem szólhatna ma sem zene,
de magánkiadásban legyőzött vágyain
a szürke kis veréb is zsoltárt zengene!
Szóvirágokból font töviskoszorú,
vért izzad az ész, értelem helyett
téma nélküli, tucathangulatú
közönyben vánszorgó emlékezet.
Hozsannázva zengő avítt dallamok,
a csúcs közel, néhány lépésre csak.
Tömjénfüstben ácsorgó fantomok
gyémántok közé köveket szórnak.

“Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?”
Lassan a szép szó is “enni kérne”,
s a terített asztal mámora
engedi élvezni a szavak igazát,
mely mint éles penge, vág, ha kell,
s a hömpölygő szürke ködön át
hitét az ember nem veszítheti el.

Az idézőjeles részlet József Attila Ars Poetica című verséből való.