Emlékeim.

Emlékeim.

Képek maradtak róla,
melyeken édesen nevetve – örök fiatal.
Az élet felett kivívott ez,
a lassan múló diadal.

Egy hangkazetta,rajta zeneszàmok,
régen sokszor hallgatott kedves muzsika.
Néha még felcseng àlmaimban,
sosem felejtett kellemes dallama.

Feket bakelit hanglemez is,
amely màr nem rója körbe – körbe tàncàt.
Mintha csak vétettünk volna valamiben,
mélyen kivésték a vas tűk annak àrkàt.

Félre téve most szekrényembe,
àltalam – néhàny ingem ölelte.
Színes szövetek – mintàk,
egyiknek gallérjàn – emlékező könnyeimet nyelte.

Mert el sem búcsúztunk,s nem tudom,
én valaha hiànyoztam e – hogy eltüntem melőle.
Miként akàr csak a félretett – egy szelet kenyér,
amit elcsomagolunk későbbre,fehér kendőbe.

Ràm gondolva talàn olykor futólag,
vannak szàmàra is megàllított pillanatok?
E rohanó vilàgunk csendes létszigetein,
ahól éveknek hordalékain fennakadva – ott vagyok.

Végig…Szüntelen.
Jómagam sokszor hogy reà gondolok.
S egy poszter elött àllva,amelyet tőle kaptam,
rajta gyöngy betűkkel írt sorok :

Szeretlek – Szeretlek nagyon.
Szinte hallom mindig a szavakat.
Ahogy ezerszer elolvasva vissza,hangosan,
megformàztad nékem két csodàs kis ajkadat…

Azutàn leülök íróasztalomhoz,
két tőled kapott kabalàm kislàmpàmról lelógva.
Csak csüngnek ott szótlanúl – mozdulatlan,
vélük többé nem leszek a pillanat bolondja.

Mert mókàs àbràzataik màr nem csalnak ki,
nevetést,ragyogó szemeket,miként bohóckodom neked velük.
Szobàm magànyàban egymàsnak megmaradtunk.
Nekem ők – S őnékik Én,a mindenük…

Mert,pusztàn szívemnek dobbanàsait hallgatom,
s bàr valójàban nem akarom.
Akàr merre nézek,mi maradt,szàmomra ez,
mind – mind csupàn a szomorúsàgom,a bànatom.

Négy sarok közé,lakattal bezàrt,
fekete,lecsukott dobozban 70 levele.
Annak vastestében nyugszik,s eltakarja,
rejti àrnyak közé,festett színe.

Amelyet lassan màr egy éve elmúlt,
hogy ki sem nyitottam.
Régi sebeimet így fel nem tépve,
érzéseimet újra – meg nem zavartam.

Vékony porréteg rajta,
hàt fedelét olykor finoman letörölgetem.
Örökre rànyomott pecsét,
szívemre ràégetve…Szívemben rejtegetem.

Mindezek màra màr sajnos,
az emlékeim csupàn.
Melyektől lehet majd megszabadulok egyszer,
egy boldogabb naoon,egy csendes délutàn.

Könnyű szívvel làngok közé vetve akkor,
magamat ím így vígasztalom.
Mert a holnapokhoz szorosan ragaszkodva,
az eljövendő perceket vàrom – Akarom!?…

Nem tudom,most kevés az erőm,túl szép volt minden.,
melyeket elfelejteni sohasem lehet.
Tovàbb lapozom hàt sors könyvemet,hàtha könnyebb,
boldogabb lesz benne a következő fejezet…

Harag nélkül,mert az kell úgy hiszem,
azomban soha meg nem bocsàjtva.
Valahogy eljutottam idàig,
elfogadva mindezt màr màra.

S tudva nem akarok semmi nélkül élni,
mégha szàmàra – Nem is voltam annyira fontos őnéki.
Azért emlékezni akarok mindenre,
hogy ne tudjon ez így – sosem,újra megismétlődni.

Az évek majd beforrasztanak,
egykoron minden sebet.
Ami elmúlt – elmúlt,
ellene tenni màr úgy sem lehet.

És hogy mivé lettek ?
Hiszen haszontalan tàrgyak màr.
Melyek körülvesznek,de csak velük lehettem egész,
s eljő ismét,lassan egy új nyàr.

Jelentőségük – csupàn értéküket vesztett…
Szorosan a karjaimban tarta – csókok…öleléseim.
Megnyugtatnak a jelenlétük azóta,s örülök hogy vannak.
Mert csak az enyémek – örökre egybegyüjtött…Emlékeim.

Kecskemét ; 1987. Június 3. Szerda.