Emlékszel-e még?

Adamecz László
Emlékszel-e még?

Emlékszel-e felhőtlen gyerekkorodra,
a boldog ricsajokkal teli napokra?
Te napkeltétől napnyugtáig lófráltál
s közben egyedül, vagy velünk játszottál.

Emlékszel játékaidra, pajtásokra,
piros fa autódra, a rongylabdára?
Akkor boldogság volt tanulni játszani,
ilyen élményeket soha nem feledni.

Izgalommal snúroztunk vonalra, falnak,
fej vagy írás, ráztuk és dobtuk magasba,
hullott a sok fillér pattogva elterült,
dobónk izgulva szedte, arca felderült.

Emlékszel a golyózás bűvös játékra,
színes agyag, üveg és acél golyókra?
Akár négykézláb követtük gurulásuk,
pikk, koccanásuk kísérte ujjongásunk.

Emlékszel még a lópatkók csavarjára?
Azok adták kedvünket a bikázásra.
Feldobtuk, elkaptuk a kopott vasakat,
tán elfeledtük már a boldog napokat?

Töltőceruzát szétszedve iskolában,
köpő csőként használtuk, nem mostanában.
Kenyérből, tarhonyából lett sok lövedék,
pökte egymás hajába a sok növendék.

Rolleroztunk vígan acél csapágyakon,
ám zörgött, nyikorgott a hosszú utcákon,
száguldoztunk a régi városrészeken,
tócsákba hajtva hangjuk elcsendesedett.

Újságból tanultunk repülőt hajtani,
mérnöki munka volt messzi hajítani,
modelleztük a stukát, vitorlás gépet,
ujjongásunk kísérte már a röptüket.

Jó volt ipiapacsot, fogót játszani,
padláson, pincében kalandot kutatni,
kicsikkel is mindig együtt csavarogtunk,
a temetőben is sokat bújócskáztunk.

Mi nagyon fiús banda voltunk akkortájt,
fociztunk s ha elestünk, bizony nem fájt,
mert a lányok mindig ott voltak vihogni,
hogy sírtunk volna, mi szégyelltünk elesni.

Bizony, játék közben meg-megdobbant szívünk,
lánykák kacaja és hajuk szálltak köztünk,
futás hevében is vigyáztuk léptüket,
nem gondoltuk, hogy majd megfogják szívünket.

Mi örömmel játszottunk azt nem gyanítva
így hangolódtunk az életre tanítva.