Lelki-sebészet (műhiba)

Lelki-sebészet (műhiba)

Bámulom a plafont.
Mész festette vakolat
ridegen néz vissza ,
metszek közben lelkemen,
s az ágy, csorgó emlékeim issza.
Sajog a hasított seb,
szisszenek, nincs lidocain,
kimetszett érzés a fém tálban,
már nem vörös,
csak sápadó rózsaszín.
Meg van végre, ami fáj,
hát itt van a góc,
szívem selymén áttét,
egy durva, makacs daróc.
Körbevágom, fűrészelem,
s lenyúzom róla,
hogy könnyen ketyegjen e szív,
mint egy karóra.
Milyen könnyű lett,
egy-két öltés
és a lelkem zárom,
mily csendes szinte néma
a benti világom.
Zongoraszót, s némi hegedűt,
mint ragtapaszt rakok,
bámulom a plafont,
s közben aprót gyógyulok.
De bennem, mélyen legbelül,
egy ott felejtett régi kép,
( szemeid pillantása)
újra kezdi életét.
Vághatnám újra lelkem,
lehetne ezer meg ezer sebem,
de az édes áttét,
már ott van, átszőtte mindenem.