Fel-felrebben…

Adamecz László
Fel-felrebben lelkem…

Fel-felrebben lelkem, de szállni most nem tud.
Gond tündér rajta ül, tőlem nem szabadul.
Miért tenné, élvezi, derűm, mosolyom
reményt is elveszi, marad a sok gondom.

Károgó gond tündér, te jól tudod, mi van,
hazámat siratom, melybe oly sok a baj.
Múltja mily dicső volt, dagadtak a keblek,
emléke lassan holt, sírnak-e a lelkek?

Három szín lobogó lengett még felettünk,
szivárvány lett színe, mindenre esküszünk?
Ítélünk, vádolunk, takargatunk mindent,
ordít sok ezer hír, ezt és ezt hidd el!

Ó Árpád vezérünk, nem ily népet hoztál,
földrészek vándora népedért áldoztál.
Elvekért harcolnak konokul és dacul.
Kánaánt hirdetve csak maga gazdagul.

Arcukon vad düh ül, harsognak szavaik,
nekem higgy, nekem higgy, ájtatost mímelik.
Fohászom hozzád száll, ó hazám, Te Magyar!
Csak te érzed tudod, szívem mitől fanyar.

Nem ezt érdemelted, mit most osztanak,
lehet ezer kérelmed, hitünktől fosztanak,
Nem hull már a könny szív rendítő imához,
Istent se hívják hazát féltő fohászhoz?

Fel-felrebben lelkem, de szállni most nem tud.
Gond tündér rajta ül, tőlem nem szabadul.
Pedig már tehetné ordíthatná vadul,
Talpra Magyar! lelkünk szabadulj, szabadulj!