Anikó

Anikó

Anikó, a legkisebb gyermekem,
szólni, járni nem tud, él szelíden.
Kerekesszékhez kötve dereka,
kezei, szoborként ül egymaga.

Kötve, ki ne essék, ne karmoljon,
magában kárt soha ne okozzon
Körülötte gyermekek, gondozók,
látogatáskor vagyunk boldogok.

Ahogy meglát, bólogat fejével,
teste remeg, kurjongat kedvére.
Szavak nélkül, zeng tőle otthona,
boldogok leszünk mi is általa.

Ó Istenem, hogy tud ő örülni,
az én lelkem is elkezd remegni,
Vélem, ez tőle a boldog hála,
apát nem szereti más jobban nála.

Ölelve nyugtatom őt szeretve,
védtelen virágszál a lelkemben.
Ragaszkodás és hála szemében,
mosolya kincset ér a szívemnek.

Anikó bennem mindig szorongás,
vágyam, hogy ő ne legyen szomorkás.
Kedvét szolgálom, füttyel, énekkel,
aj-aj, tuj-tuj, beszél ő kedvére.

Én az állatok hangját utánzom,
kérdem mit csináljak és mókázom,
Vau-vau, röf-röf, nyihaha, vigyorog,
miau, háp-háp, máris kacagó.

Ölembe venni, már nem tudom,
huszonegy éves múlt és fáj nagyon.
Orvos mondta, szólni, járni nem fog,
én bíztam benne, reményre lesz ok!

Nagyon szeretem, mint senkit soha,
kár, hogy hozzánk a sors ily mostoha.
Szeretném őt sokáig szeretni,
félelem, magány ellen, ölelni.