Életünk málnása

Adamecz László
Életünk málnása

Emlékszel kedves, hogy ismerkedtünk?
Nagykőrös, nyár, tábor, beszélgettünk.
Szomorúan fogadtam lelkedet,
bánatosnak éreztem kedvedet.

Léleköleléssel elbúcsúztunk,
ahogy szoktuk, tovább jártuk utunk.
Ki-ki szokott bújával-bajával,
néhány üzenet titkos vágyával.

Majd hívtál, lépjek már ki magamból!
Hát örülni sem tudtam bajomtól!
Csak merengtem és útnak indultam,
olyan mindegy, de picit vidultam.

Nálad lassan lelkem is megpihent,
alföldi nyárban testem lepihent.
Éjjelek, nappalok váltakoztak,
és lelkeink lassan álmodoztak.

Kicsi kerted nagy málnavesszőkkel,
felettem volt a folyton termőkkel.
Locsoltam, gondoztam, bőven termett,
készítettem a boldogság vermet?

Minden nap, mint medve, málnást jártam,
a szemek pirosodását vártam.
Szúrós tüskék közt bátran nyúlkáltam,
szedtem a csemegét, ott bujkáltam.

Ha látnátok kezeim mily suták,
a merev ujjaim alig fogták,
sok bogyóját a szépséges kertnek,
mégis szívem az örömtől telt meg.

Oly lelkesen gyűjtöttem gyümölcsét
ki így is bizonyítja a szerelmét
Boldog voltam, hogy láttam örömét,
szemén, arcán az ízek élményét.

Voltak ám ott darazsak és méhek,
virágok, bimbók közt alig férek.
Zümmögésük betölti a kertet,
jó nekem, hogy tőlük én nem félek.

Elmúltak az évek, kertünk sincs már,
az emlékek is megfakultak tán?
Él bennünk mindig, tavasztól télig,
életünk málnása kísér sírig.

A városban én csak brumi vagyok,
így szólít párom, s mindent hagyok.
Emléke ez is csodás málnásnak,
ízeket nem felejtő hálánknak.

Zümmögő darazsak és a méhek,
emlékeinkben még mindig élnek.
Anna párom a zümmögő Zümi,
így szólítja őt a brumi Laci.