Esti szép a "vízfogó" felett

Esti szép a “vízfogó” felett
(egy elengedett gyerekkori fóbia)

Esteledik… Már alkonyat festi át,
aranyozza a zöldet, szürkét…
a víz tükrét ezüsttel vonja be.
Lépek… Múltból jövök. A jelenbe
cipeltem kicsi gyerek félelmét.

Mintha érinteném apró kezét…
itt, most, a “vízfogó” tetején,
s a sziklák alatt, ott, lent a mélyben,
nyúlt árnyék figyel az esti fényben,
óriás vagyok a gát peremén.

Lidércálmom hoztam… mást kívánok.
Sóhajjal száll el, mi megrekedt.
Nevet rám a nap e pillanatban,
cinkosan kacsint, s még szélesen villan
mosolya az összement táj felett.