Egy fametszetre
Simul a szélben selyem árvalányhaj.
Kimonó-érintés a térdre,
lengeléptű gésa tipeg-
kopog facipője a magai teraszán.
Rizspapír zizeg, lámpásnak fest árnyat
az éjszaka. Rebben mézrigó, fácán riog,
a lány fésülködik. Ében haját festi kéken a hold.
Az úr szakét iszik,
formás csípő vonala kelti benne a vágyat.
Tükörben nézem a festményt a szemközti falon.
Kávé gőzölög, illata csalogat.
Az illúzió már megszökött,
orromban borotvahabbal prüszkölök,
még egy pillantás, egy sóhaj,
vágynék most úgy lenni a képben.
Mintha mozdulna, s felém nézne a lány.
Felriadok; egy gyurgyalag ügyetlen dalba kezd.
Kormos felhők hullnak az égre.
Hunyorognak álomból szeppent csillagok,
Teltképű fénykorong világítja meg az ablakom.
Huncut képzeletem, vagy tünde-lakta csend?
Mert varázslat, és mágia történik éppen.
[b][color=#6600ff]Barnaby – Kedves !
Ó ez a vers, de finomléptékű, kép ihlette csodapillanat lenyomata lett,,,
Nem csodálkozom, hogy a képen látott jelenet megkívánta benned a látott jelenente és hogy szívesen lennél most az úr helyébe egy ilyen gyönyörű gésa társaságában,,,
Szépen fut a versed körítésé is különösen szép szavakat szétszórva benne, mely emelik a versed értékét és különös látásmódodat,, gazdag szókinccsel bírsz,,,
Én meg nagyon gratulálok ehhez a versedhez is,,, – lenyűgöztél megint,,,
Barátsággal !
– keni -[/color][/b]