Magával ragad az éj…
Evokáció : Ady Endre: Éjimádó című versére
Magával ragad az éj, a meseszerű,
a bársonyos – a csillagszemű.
Mint árva fecskemadár
repkedek félve,
ébenfekete szárnyammal
az igazságot keresve.
Bárányfelhőkben csöndben elbújok,
s a földre mosoly – cseppeket zúdítok.
Gyarló létem –
kívánják e földi démonok,
kik bűnös fejemre szent
töviskoszorút húznátok.
Vétlenné másít a pillanat-,
de hamis vágyam már
készíti fojtó rabláncomat.
Szememben még a
tenni akarás izzó tüze lobog,
csókot lehelnek rá a dolgos
mindennapok.
Kapaszkodnék az égbe fel,
de elereszt két karom,
magával ránt, egy bizarr kéj
s csak szállok fölfelé,
majd elnyel a mindenség,
magával ragad az éj, a meseszerű,
a bársonyos – a csillagszemű.
Csak köszönni tudom ismét kedves szavaidat Keni, köszönöm szépen neked is Margaréta 🙂
Kedves Csaba.
Nagyon szép verset irtál,bár látom,hogy evokáció.De akkor is ,amit Te magad adtál bele az is gyönyörű !.
Gratulálok tisztelettel….Babu(f)
[b][color=#cc3366]- Gyönyörű !
Kedves Csabi !
Egy kiváló interpretációt olvashattunk versedben ami szerintem – K I V Á L Ó -ra
sikerült és amihez csak gratulálni tudok !
Sok szeretettel, barátsággal !
– keni -[/color][/b]