Szülőföldem…
Szántóföldek ölelésében
szunnyadsz csendesen,
keleti szél formálja redőzött arcod,
s lassú víz mossa avarban lebegő partod.
A reggeli ködben rejtőző Nap
sugarai, már víg táncot járnak,
a némán elbágyadt iskolaudvaron.
Emlékeim mind, a szélben szállnak –
házak poros redőny ablakokkal,
virágos kertekben sercen az élet,
megannyi rovarral.
Utcáidon a rózsák illata bódít,
csalogat a sok szép színes csoda –
lelkemre igaz gyógyír.
S ti mind, frissen kaszált rétek,
partotokra megnyugodni érkezik
a megbolydult lélek.
A távolban megannyi bokor, és cserje –
tövükben megpihen a gazda,
s vele együtt a megfáradt eke.
Ambróziát csepegtetnek a gyümölcsösök,
nem messze, szomorúfűz ágai közt
megbújik egy védtelen fecskemadár,
s szerelme dallamára hűen vár.
Szántóföldek, ti még óvjátok kis falum,
ne engedjétek, hogy a múltat
végleg betemesse, az emberek
harácsoló kedve.
Ha el is megyek,
emlékeimben örökre megőrzöm,
tudom, e falu nekem mindig visszaköszön.
Hisz hajdanán itt szült meg jó anyám,
s a kripta súlyos ajtaja itt zárul majd rám.