A Világ Gyermekeiért

A Világ Gyermekeiért
Hímnusz

Hol “tejfölfelhő” horizontja áll,
Ott a végtelen határ megtalál,
Bújva kékség, eljutottam oda,
Elmondom megtörtént, volt e csoda!

Jajgatok!-Hogy mit látok kérditek?
Csalfa “tejfölfelhő” Horizontot,
Ugyanazt amiért jöttem ide,
De sóhajom, vajon megértitek?

Szemét!…Míg jöttem láttam, Oh egek!
Elmondani is félek rettegek.
Némán lábamhoz borultak hegyek,
Ígérték nékem,- “Gyönyörködhetek…”

Mar fűszer… láttam kínt, én szenvedek,
Sok dolgozó rabszolga gyermeket.
Cifra palotában, ördögkéjet,
SAH szolga lánykákkal heverészett.
Láttam templom kúpbokréta ormán,
Torkom ég,nyugalmam lázad forr mán,
Elmondjam szép felette korona,
Fa virág,gyümölcs,mókus odúja.
Lent avart kavar,férges skatulya,
Földhalom, sír, levágott koponya.
Láttam játszani, jajgató tengert,
Habja gyöngyei , sokakat meg vert.
Kényesen rojtja, magába húzta,
Gyermekek mélylila testét fúlva.
Láttam százszorszép szivárvány tanyát,
Benne szelíden ölelő anyát,
Tépte, markolta, dús göndör haját,
Melltől kapták ki, még szopó fiát.
Megrogyott lába, csúszót utána,
Katonák távolból lőttek rája.
A táj megértő, simult, és ölelt,
Sziklaszírtje nem dobot, nem kövelt,
Némán könnyező harmata figyelt,
De látom rajta ő is megviselt.

Virág illata füstben, porban szállt,
Nekem még mindig nem szánt csúf halált.
Bogarat ettem, éheztem én is,
Árva gyerekek közt, csak azért is.
Aranyat mostak, ütötték, verték,
Véresen lökték ki, gyengült testét.
Kristály patak kis lábukat mosta,
Mocsok maradt, mint láncon a rozsda.
Kötözték ágyhoz, csontváza látszott,
Gondozója, asztalnál kártyázott.
Arcán szánalom képet se vágott.
Szivarja füstjében, dalolászót.
Árulták őket,otthonból éppen,
felöltöztetve tejföl fehéren.
Erőszak hulláma söpört végig,
Mennyien ebből a pénzt remélik.
Gyermek lelkekben fekete festék
Bántalomra nem létezik mentség!
A kisdedek helyet sírtam-bőgtem,
Lelkifurdalásért könyörögtem.
Bazsarózsa kőúton felfele,
Fák közt a fény, kísért naplemente.
Nagy fekete szemek, vulkáni út,
Vízhordó gyerekek vállán a kút.
Látom Kezük remeg nehéz a rúd,
Állj!…Nem megyek tovább lelkem kifúlt.

Szem, szemek,gyermek szemeket láttam,
Én rettegtem, ők szikla szilárdan.
Gátak között túlvilági tények,
Szemükben mégis csillogtak fények.

Táj mondhatja nekem káprázatos,
Tó,hegy, rét,állat mind alázatos.
Hát csalódtam! lelkem álcát ha moss.
Félek csak ember a gyalázatos!

Hol “tejfölfelhő” horizontja áll,
Ott a végtelen határ megtalál,
Vissza menni nem merek -de nem ám!
Tudom újból nagyranyílna a szám!

Szólj hozzá!