Az otthon

Az otthon
(Örkény István azonos c. egypercese alapján)

Alig volt talán négy éves,
sötét haját copfba fogta,
cserfes, élénk és beszédes,
amit gondolt, kikotyogta.

Emlékei elmosódtak,
ami ott volt, természetes,
távolban fények villództak,
nem tudta, ez mily végzetes.

Anyja átkarolta lágyan,
hangja remegett, sírt is tán :
“Ott a vonat… Rózsaszálam,
hazavisz, még ma délután.”

“Akkor mi lesz, mondd, anyukám?”
“Otthon leszünk, vár a szobád.”
“Mi az, hogy otthon? Van szobám?
“Igen, van mackód, van babád.”

“És anyu, őrök vannak ott?
És katonák? Bácsik? Puskák?”
“Nem, csillagom, majd meglátod,
lesznek házak, virágok, fák.”

Tekintete tovasiklott,
majd megállt a vonat felett…
a szögesdrótra pislogott…
“S megszökni onnan majd lehet?”

2017. október 26.

“Az otthon” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Szörnyű emlékek gyermeki lélekből való visszaverődését oldottad meg művészi szinten.
    Nagyon tetszik. Rózsa

  2. Jól sikerült visszaadnod a témát. Élvezettel olvastam a versedet.(f)
    kit

Szólj hozzá!