KÉKSZAKÁLL

KÉKSZAKÁLL

Kulcsot azért kaptam az léttől,
hogy a zárat vele kinyissam;
hat ajtó vissza van hétből,
az idő vége hamar itt van.

A mutató rohanva halad
– Mit rejteget az ajtók sora? –
Ha az utolsó zárva marad,
titkomat nem tudom meg soha.

Kegyetlen velem a Kékszakáll,
hiába könyörgés és furfang;
éjjel-nappal éberen őrt áll,
nem csábítja pénz, sem szirénhang.

De ha kényszeríti a szükség,
s az ajtó őrizetlen marad,
erre az esélyre készül rég
a tolvaj, s a résen beszalad.

Akit látok a másodikban,
könnyeket csal ki a szememtől,
régen elment, de mégis itt van,
bár kidőlt a véges menetből.

A sápadt arc árnyékba borul
– Én most rád hagyom őket – mondja;
a torkom titkon összeszorul,
– most is a két fiú a gondja.

Az ajtó mögött lépést hallok,
fordul a kilincs, a zár kattan,
s mielőtt rám törnek a zajok,
a harmadikat is rácsaptam.

Sötét a szoba, ablaka nincs,
a sarokban egy hajlott hát ül.
Homlokában egy kósza hajtincs,
mindent, mit hall, gondosan átszűr.

Csak ez a világ jutott neki,
az esti kisfröccs, a szalmazsák;
reggel a napot kézbe veszi,
s este köszöntik az almafák.

Rám néz, készséggel enged utat,
– Tessék, a jövője ott várja! –
és a következőre mutat,
az ajtaját már rég kitárta.

Az asztal körül négyen ülnek,
kezükben kártyalaplegyező,
kacajuk idegen a fülnek,
de e játékban nincsen nyerő.

A pakliból egyre csak húznak,
de csak rossz lap kerül a kézbe,
végül nem lesz helye az újnak,
s rámutatnak az üres székre.

Ez nem az én partim – dadogom -,
szemükben nem értem a vádat,
mi dobog, egy szív a lapokon,
és arcomra ráfagy a bánat.

Kezemben csörög a kulcscsomó,
ujjaim a záron matatnak;
vadsodrású az időfolyó,
– Partot hol találok magamnak?

Az ötödikben ketten vannak,
hajuk megőszült, bőrük ráncos;
naponta születnek, s meghalnak,
az öregségük oly magányos.

De ha a pillanat kitisztul,
és a tekintet újra éled,
ráncuk az emlékben kisimul,
és kontúrt kap homályos képed.

A hatodik, az hova vezet?
Egy térre, hol gyermekként játszom,
de cserben hagy az emlékezet
– Hányas szám volt a szülőházon?

Eltévedtem, nincs, ki vezessen,
az utcákat járom céltalan;
melegét nem érzem kezemen,
ki szembejön, mind árnyéktalan.

Már csak egy ajtó maradt zárva,
zsebem lázasan átkutatom,
de egy kulcs sem passzol a zárba
– Nem állhatok meg az utamon!

Tarkómba liheg a Kékszakáll,
a kezét már vállamon érzem,
a vér bennem rémülten megáll,
de van még egy utolsó léptem,

és lábbal rúgom be az ajtót.
Szemem dörzsölöm, mert egyszerre
látok egy élőt s egy halandót,
mindenre vártam, de nem erre.

Ismerős arc fekszik az ágyban,
a dongákba merevség égett,
halál liheg a kék szakállban,
hisz haldoklik benne az élet.

Az ágy előtt lehajtott fejjel
valaki térdel, arca tükör;
te egyszerre térdelsz és fekszel,
s hagyod, hogy bezáruljon a kör.

Szemen egy a fény, mint ikrekén,
az őrén is, ki most szótlan áll,
mindhárom én vagyok – értem én –
a holt, ki térdel s a Kékszakáll.

“KÉKSZAKÁLL” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Köszönet mindenkinek, aki idöt szakított magának, és elolvasta ezt a rövid autobiográfiát.

    üdvözlettel

    Kékszakáll

  2. Ha volna kalapom, most mélyen megemelném előtted Attila. Remek ez a vers tartalmát tekintve és a kidolgozás is igényes, művészi szintű. Szeretem a rímelő verseket és itt a keresztrím szépen végig sorjázik, sehol nem törik meg a vers ritmusa. Pályázati versként is bőven megállná a helyét. Örülök, hogy olvashattam, szívből gratulálok!

    Baráti üdvözlettel: János

  3. Lendületes, izgalmas történet, a vége remek zárással. Élvezettel olvastam, köszönöm az élményt!(f)
    kit

Szólj hozzá!