Gyökerek közt

Gyökerek közt

Zenén lebegve, suhanva járok,
letettem a terhemet egy percre.
Nem is élek én már úgy igazán.
Átragyog a fény a tiszta csenden.
Csend lettem, nagyon elhagyott,
nem osztozom, nem felezem már
magam. A felszínen virágzom,
gyökereim közben megfojtanak.

“Gyökerek közt” bejegyzéshez 15 hozzászólás

  1. Drága Ilona!

    Versed nagyon tetszik! Ezek a sorok pedig nagyon sokat elárulnak jelenedről:
    " A felszínen virágzom,
    gyökereim közben megfojtanak."

    Gratulálok!(f)
    Szeretettel,
    Etel

  2. Drága Ilona!
    Igen, sokszor úgy érzi az ember, hogy öl a múlt, a sok bánat, lemondás, csalódás, könny…szerencsére, ez csak pillanatnyi benyomás, és "felébredünk." Mindig és mindig képes az ember felállni, és újjá születni, csak akarni kell!
    Amíg gondolkodik, és csodás verseket ír valaki, és egy baráti (művészi) közösséghez tartozik, nincs igazán magára hagyva, és nem létezik olyan erő, ami megfojtsa!
    Nézz fel az égre, ha szíved fáj! A nap, a felhők, és éjjel a hold, meg a csillagok, örök társaid. Szeretettel ölellek Rózsa

  3. Kedves Ica!

    A romantikus kezdetből riasztó végre érkezik a versed.Mint az élet…
    Szeretettel olvastam, gratulálok!(f)
    kit

Szólj hozzá!