Adios

Adios

Teli a hócipőm az egész világgal,
Rám rótt kényszerpályán sodródni az árral.
Ez az apró bolygó nem az én stílusom.
Érlelődik tervem: sürgősen itt hagyom.

Távolban összeér az égbolt a földdel.
Lázas agymenésem izgalommal tölt el.
Vajon mi várhat rám túl a horizonton?
Lövésem sincs, de ha ott leszek, megmondom.

Nem sokat tipródom, hosszú útra kelek.
Viszlát öreg bolygó, adios emberek.
Gyorsíthatnák utam technikai trükkök,
De gyalog megyek, így mártírabbnak tűnök.

Alig telik pár év, s itt a bolygó széle.
Izgalommal tölt el a nagy semmi képe.
Mögöttem a múltam, előttem a jelen.
Beleugranék, de tojok hogy megtegyem.

Leülök pihenni a föld peremére.
Csak le ne zuhanjak, – az ég szerelmére!
Lelógnak lábaim. Mögöttem fűcsomó,
Megnyugvással töltő stabil kapaszkodó.

Aklimatizálni trónolok vitézül.
Úgy nézek ki, mint ki honfoglalni készül.
A lelkesedésem percről percre apad.
A fűcsomó ekkor galádul elszakad.

Túl vagyok a komoly megrázkódtatáson:
Kibontakozást nyer repülő tudásom.
Ekkor hatalmasat durran szerény énem:
Gondolom: túl vagyok a hangsebességen.

Elmúlik félelmem, üstökössé válok.
Már élvezem is, hogy nincsenek határok.
Úszó égi testek kereszteznek szembe.
Nyakig kerülök a világegyetembe.

Egyetem egyből a hat elemi után.
Bolygószerű testek kerülnek ki furán.
Pedig minden vágyam egyre becsapódni.
Rám férne valahol egy tál makaróni.

Egyik szembe-tárgyról ideintegetnek.
Megkordulok, éppen makarónit esznek.
Ellenemre hajt az ellen mágneshatás.
Kezd kínossá válni ez a kirándulás.

Nincs számomra idő, csak határtalan tér.
Nem váltakozik itt a tavasz, nyár, ősz, tél.
Becsapódás stimmel, de egy másik fajta.
Újabb bolygó hagy el – élőlények rajta.

Hosszú repüléstől már apróra koptam.
Kénytelen folytatom kicsit csalódottan.
Egyszer honra lelek, – őszintén remélem.
A helyzetjelentést küldöm majd. Ígérem.