Örökösöd vagyok

Örökösöd vagyok

halvány tavasz mutatja magát, mégis fagyott a hang,
paradoxon módon hallgat,
(vagy csak én járok más úton?)

elnyújtózom a csendben,
fejem alá gyűröm a tegnapot – vele hallgatok
(hideg a pad – még álságos ez a tavasz)

valahol a harmadik emeleten egy lemez
Karádyt sírja a világba negyvenötös fordulaton
(bakelitbe préselt történelem – karcos hangon)
benne a cigarettafüst az égre száll,
vele sok lélek a Don-kanyarban – a gondolat sírok mellett áll,
furcsa ez ma, Krisztus után kétezertizenöttel

egy önjáró játékszer fut hozzám
(negyven deka kutya – vagy kiló is lehet tán)
két madárka “beszélget” a tavalyi leveleket őrző
lakótelepen szocializálódott csenevész fán,
fájó a hangjuk, a dombok üzenetét érzem bennük,
(meglehet a kis toll-gombócoknak is van lelkük)
nem tudom – most a magamét sem találom

felbőg egy vámrendszámos gépcsoda – az álom
riadtan menekül – aztán magukat hirdető valakik
röhögik szét a csendet, kellő maligán (vagy baumen?)
fokok hatékonyságát bizonyítva – senkik,
de mégis ők a “ma” (vagy már ez a holnap?),
ellopják a csend varázsát, dehát minden övék,
vak emberek, bennük csak a sejtek éreznek.
Na, itt megállni ! – a fene se játszik milosforman módra
– egy film volt – nem is rossz –
de már új forgatókönyveket írnak

indulok – egy “úr” jön – övé a pad,
(lehet beszélni már elfelejtett, csak üres szemekkel bámul rám)
arcán a kosz kőkemény rétege bőrét már megette,
haja a vállán zsírosodik, télikabátját nyáron is viseli,
fázik? vagy csak ez minden vagyona mit magán hord?

– gyere lélek ! pihenj, már nem éled és nem érzed az életet,
de még létezik milliárd sejted amik kínzó lassan pusztulnak,
még létezel,
pihenj, aludj ahogy szoktál, álomtalan boldogan,
már nem fagysz meg – tavasz van –
(majd egyszer kemény télben igen – és jó lesz –
felmelegszel ott
– ott – a pokolban, hol helyed van)
megváltásra nincs jussod – Istened elhagyott…

(aludj most, addig ember maradsz és vigyázz erre a padra

– örökösöd vagyok)