KUKUCS

KUKUCS

Ha magamba néznék, mit látnék?
Zsigereimben küzdő létet,
fáradt szívet, ami kivérzett,

napokat, miket nekem szántak –
az elsőt az emlékezetbe,
az utolsót időbe rejtve.

Sok félbehagyott gondolatot,
aminek nem volt már értelme,
hogy agyamat tovább terhelje.

Beteljesületlen álmokat,
vágyakat – lehetőség nélkül -,
szükséget, ami el nem évül,

rám erőszakolt tévutakat,
a döntést, amit nem én tettem,
érfalakban meszes félelmem,

valót, amiért nem álltam ki,
hamisat, amit elfogadtam,
sanszot az elmenő vonatban,

a szépet, amit néha láttam,
s ami megvakított, a csúnyát
– a szemem ezért ma kiszúrnád.

A programozott ritmust, benne
a kimaradt dobbanásokat
– tízet, százat, számtalan sokat -,

torokfájást, görcsölő hasat,
pirulákat, amiket kaptam,
magas lázat renyhe higanyban.

A mindennapi kis bűnöket,
azt a tonnányi édességet,
amit a szenvedély eléget,

csak lassan gyűlő bölcsességet,
az önromboló naivitást,
az örökre elcseszett imázst,

ígéretet neked és nekem,
számonkérést tőled, magamtól,
csírát, mi nem kelt ki a magból,

és ami mélyen el van rejtve,
a fölismerés józanságát:
üveg vagy, akin a sors átlát.

Mindez bennem volt, lesz és formál,
alakot ad a sejtmasszáknak,
amíg egyedivé nem válnak.

Szólj hozzá!