A magány dala

A magány dala

Istennőkről szaggatott lepedők
– örvénylő felhők felettem,
előttem villám hasította fa,
magányos udvari bolond lettem.

Bezártam magam csendéletté,
itt nincs metrő, vonat, repülő,
Hogy bennem a csend mitől
fél csak? Attól, hogy istenkerülő.

Sziklák között illattalan virág,
tartom gerincemmel a semmit,
s ősz fejen keselyű tanyáz,
szememből venni ki keservit.

“A magány dala” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Verselésed: a rímek, életképek, dallamiság – szinte hibátlan, (egy betűt viszont elírtál:metró helyett metrő!) és végtelenül masszív, mégis éterien könnyed – egybeáll, ott van az ember lelkének küszöbén.
    Nagyra tartom ezt az írásod, megérint, érzéseket kelt.
    Szeretettel gratulálok.Rózsa

  2. A magány menekülés, megnyugvás, de kétségekkel telítődés is. Mitológiai elemekkel átszőtt versed tetszett. De azért hessentsd még el a keselyűt!
    Üdv: Kati

Szólj hozzá!