A magány dala
Istennőkről szaggatott lepedők
– örvénylő felhők felettem,
előttem villám hasította fa,
magányos udvari bolond lettem.
Bezártam magam csendéletté,
itt nincs metrő, vonat, repülő,
Hogy bennem a csend mitől
fél csak? Attól, hogy istenkerülő.
Sziklák között illattalan virág,
tartom gerincemmel a semmit,
s ősz fejen keselyű tanyáz,
szememből venni ki keservit.
Verselésed: a rímek, életképek, dallamiság – szinte hibátlan, (egy betűt viszont elírtál:metró helyett metrő!) és végtelenül masszív, mégis éterien könnyed – egybeáll, ott van az ember lelkének küszöbén.
Nagyra tartom ezt az írásod, megérint, érzéseket kelt.
Szeretettel gratulálok.Rózsa
A magány menekülés, megnyugvás, de kétségekkel telítődés is. Mitológiai elemekkel átszőtt versed tetszett. De azért hessentsd még el a keselyűt!
Üdv: Kati