Apám emlékére

Apámra emlékezve

Nem volt apám, szavaknak híres mestere!
Csak pár vers mit ismert, ám dalolni tudott!
Utókornak, akarva semmit nem üzent,
nekem tanított mégis, sok-sok dallamot!

Hangját, még most is hallom, ott bent elmémben,
emlékszem, nem volt hamis, szólama soha!
Lehetett népdal, vagy akár magyar nóta?
Jól tudom, elfeledni nem fogom soha!

Vonatról leszállva, kis kocsmába tért be,
ott néha hegedűjén játszott egy cigány,
órákat elvolt, ő fröccsét kortyolgatva,
sokszor aggódott érte, szegény jó anyám.

Családját nem bántotta, légynek sem ártott!
Spicces volt, de rólunk meg nem feledkezett.
Kezében egyensúlyozott néhány krémest,
kabátja mélyén, mindig volt pár sportszelet!

Jó apám, pár éve nincsen már közöttünk.
Törzshelyét, kiskocsmát, is rég lebontották!
Hegedűjén a cigány sem játszik régen,
csak én dúdolom néha, szomorú dalát.

Nem lettem mestere, én sem a szavaknak,
bár felcsendül gitáron, néha pár dalom.
Üzenni, késő talán az utókornak?
De mért' maradna vastag por gitáromon!?

2018.06.15.

“Apám emlékére” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Rózsa ahhoz, hogy néha mosolyogjunk, sokszor(f) könnyet kell előtte ejtenünk. Szívből köszönöm értő, számomra roppant értékes véleményedet!

  2. Nagyon szépen, meghatóan emlékezel meg apádról – a dal sosem veszik el, amit szívedbe vésett. Az utókornak sosem késő üzenni, nem biztos, hogy meghallgatják, az még annyira sem, hogy megszívlelik, de legalább kiírod magadból az emlékeket, amik mosolyt csalnak ajkadra, de egyben könnyet is szemeidbe.
    Szép, megtisztelő megemlékezés, főhajtás édesapád emléke előtt.
    Gratulálok. Rózsa

Szólj hozzá!