A KÉP

A KÉP

Egy kép
A falon,
Régen megkopott már.
Álombéli lázas látomás…
megannyi állomás.
Csecsemő játszik,
Kezében cumi,
Szájában sziv ar.
Tudom a rajz
Egy kissé bizar.
Nem minden az,
Aminek látszik,
Néha a képzelet
Csupán csak játszik.
Az hiszem hogy villámlik,
Pedig csak csillámlik.
Létünk egy villanás,
Olyan mint a gyereknadrág:
Rövid, és koszos.
A kép
Néha csak átok,
Te csak úgy látod.
Ott van e még
A nagy húsdaráló
A Dunaparton?
Már nem találod.
Dübörögnek a kalapácsok.
Ki hiszi el,
Hogy ott volt?
Pedig gyerekkorom óta
Bennem él a kép.
Amit sok ember
Suttogón ordítva mesélt.
S közben félt.
Elhiszed e a
Zsidók golgotáját?
Megfeszített karok
Inaszakadását?
Vesztes gladiátor
Halálba menekvő
Véres szabadságát?
Földesúr pallosjogát,
Az első éjszakát?
Az úriszékét,
Dózsa húsának sistergését?
Állat, és ember felett
Élet, halál jogát?
Hóhér bárdjának
Tompa zuhanását?
Franciák hatékony
Éles Giotinját?
Lágerek halálgyárát,
Gázkamrák valóságát,
Halott kisgyerekek
Millió szandálját?
Hiszed e a
Fejünk felett lebegő
Fényes atombombát?
Japán emberek
Égő papírházát?
Részecskét ütköztető
Svájci alagútját?
Állatok, s emberek
Köztünk élő klónját?
Féreglyukakon távozó
Űrhajósok kiváltságát?
Mindezt el kell hinned,
Ez nem állati szülemény,
Erre csak az ember képes
Elpusztítani világát,
S végül önmagát.
Isten hasonmását.
Aztán csak marad egy kép
Törött keretben
Néhány gyermekről,
Az üszkös falakon.
Hamarosan vége e világnak,
De az urak még
Mindíg vadásznak.

2012 szept. 2.

Szólj hozzá!