Egy nap, a Kiskunságon

Egy nap, a Kiskunságon

Alföldnek szülötte, én ugyan, nem vagyok,
de a Kiskunságért, a szívem, hőn dobog.
Amerre szétnézek, látom a sok csodát,
amint körbevesz engem a rónaság.

Öreg parasztházak, roskadozó falak,
legelő szürkék közt, repkedő madarak.
Házam előtt fecskék, villámként cikáznak,
nincs vége ma még, a hosszú, forró nyárnak.

Kertek kis udvarán, gémeskutak állnak,
fejünk felett gólyák, fészkeikre szállnak.
Kora hajnaltájt, egy kakas kukorékol,
macska hízelegve, a tejért dorombol.

Késő délutánon, beborít a felhő,
ember, állat, érzi, a vihart, mi eljő.
Hajladoznak a fák, leveleit tépi,
a sűrű eső, az utcát végigveri.

Nádas közt, ha csendben, óvatosan járok,
víz mellett, szomjazó őzbakokat látok.
Magasból egy sas, ha áldozatára csap,
menekülnek félénk, játszadozó nyulak.

Messze a távolban, narancs színt ölt a Nap,
fénye beragyogja körbe a dombokat.
Békebeli tájon, nyugalom, csend honol,
nem hallik semmi zaj, épp, csak a szív dobol.

Itt átérzem, mily szelíd, mily békés e táj,
hol embernek bánata, oly messzire száll.
Hajnalban a pusztán, ha felkel a Nap,
ezernyi örömet, kis titkot tartogat.