A Dunánál
– Válasz Ady Endrének –
Szürke teste a folyónak,
Délnek indul tegnap, holnap.
Századokra nézne vissza,
Napsugarát habja issza,
Nincsen szeme, vak a Duna.
Elszennyezték sok éjszaka.
Benne fürdött sok ős népe
Tatár, tót, és Árpád vére,
benne avar, szláv és német,
tán még török, osztrák lépett
szép folyónkba, Magyarország
siratja most régi rangját.
Testvérei messze szállva
„Rába, Tisza, Dráva Száva „.
Bércek ormán büszke madár.
Elszállt régen nincsen határ.
Bölcs folyó volt mindig Dunánk.
Beszélgetett velemm habár,
Locsogott csak és morogta:
„merre follyak „
Nincs már meg az ősi flotta
és az igaz nemzetünk!
Azt is mondta „volt itt béke
Királyaink büszke vére
Mosta partom sok száz évig,
Mikor idegenek lőtték, áldott
partom oldalát.
Minden nemzet közt a magyar,
Szeretett és becsült engem,
A partomon sétálgatott
A hős Árpád magyar herceg.
Csaták dúltak, hős vitézek,
Bennem mosták arcukat.
S én csodáltam a harcukat.
Törtek engem, meg gátoltak.
Partjaimon kezet fogtak,
Utána meg belém fulladt.
A sok magyar katona.
Magyar népem hidakat vert,
Pest felé hogy átsétáljon,
Engem mindig szeretett,
De vidám éltet, s vidám népet,
Nem hozott el sohase,
roskadó partjaimhoz
A Magyarok Istene.
Komor sebes és bolondos
Népek jártak rajtam át,
Mégis nagyon megbecsülték,
A Magyarok e szép Hazát.
Vigyázzatok a hazára,
Fogjátok egymás kezét,
Mert a magyar elfogy lassan,
S nem találja a helyét”…
– Így morgott az öreg Duna
Száz baját is elmormolta,
S roskadozva továbbszaladt
a kanyargós völgyeken.
Szürke teste a folyónak,
nem beszélt csak csorgott délre,
ő is elmegy más vidékre,
de mi itthon maradunk,
ígértem a vén Dunának,
amíg magyar vérünk árad,
Mindig vele kacagunk,
Akkor is ha hull a könnyem,
Akkor is ha nincs mit ennem,
Magyar földön, magyar ének,
Körülvesznek magas bércek.
Mindig itt lesz otthonunk,
Nem engedünk senki Másnak.
Ezt ígértem a Dunánknak,
Ősi földön ősi népek, utódjai hős Enének.
Örökké szállj magyar ének,
A Magyarok Istenének, – Hazánkért!