Boszorkányszombat

Boszorkányszombat

Mély és sötét az erdő,
elbújt a hold, a csillag.
A fák árnyéka megnő,
becsukódnak a gallyak.
Fészkek hullnak a földre,
rikácsolnak a varjak,
és karmukat meresztve
esnek embernek, vadnak.
Megmozdulnak a bokrok,
lassan csusszannak félre.
Az éjszaka árnyai
szállnak a rémült rétre.
Összefogódzva járják
a boszorkányok táncát,
állati kéjt remélve
köldökig lógó cseccsel
fejedelmüket várják.
Rándul a föld, megnyílik,
Patás patkója dobban.
Parázsló szeme izzik,
szerte lidércfény lobban.
Vad orgia kezdődik,
ördögi pucér vágyak
kergetőznek az éjben,
s halomba dőlve hálnak.

Távol kakasszó hallik,
kukorékol a hajnal.
Az ég nagyot nyújtózik,
összekacsint a nappal.
Ébredezik az erdő,
lent is ébred az élet.
Nyoma sincs már a rémes
boszorkányos mesének.

“Boszorkányszombat” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Kedves Katalin!
    valóban, valahogy így képzelték el akkoriban a boszorkányszombatot. Nagyon szépen ábrázoltad! A másik oldala viszont az, hogy a hajnallal sajnos csak a természet sötétsége múlt el, a fejekben lévő viszont ártatlan embereket juttatott mágjára. A legszomorúbb, hogy van ahol ez a sötétség ma is tart!

Szólj hozzá!