Elégia a szerelemről

Összes megtekintés: 196 

Bornemisza Attila
Elégia a szerelemről

A szerelem lehajtotta fejét a Nap ölébe.
Ezen az éjszakán minden az övé volt.
Elkezdődött egy új, ami nem volt annakelötte.

Az időszámítás kezdete, aranykor,
Azt hittük sosem ér véget.
Szél rebbent, gyönge madárszárny,
Felvillant hattyúfehéren,
Emlékszem akkor éppen,
Amikor szemeidről beszéltem.
Hova vágtatott szíveinkkel az éj,
Csattogtak gyémántos patái…
A világ a szerelemmel köröttem.
Nap rügyeket nemzett a fáknak,
Különös pontossággal.
A csillagok is azt akarják:
Fényeikkel közel hajolnak
Szeretni, csókolni a földet.
A szerelem felkapott a magasba,
S visszaejtett a rémült rögök közé:
Ágtalan, rűgytelen, csóktalan élek,
Káprázó szemeim nem nyílnak a csodára.
Azóta torzó vagyok,
Egyetlen madár széttépett zokogása,
Hamuszín árnyék
Félig megépült önmagamnak
Hamuszürkében, akiért nem kopogtatnak
Semmilyen asszonyok, leányok.
Melletted állok
Erősen fognom kell két kezed,
Erősen karollak a végtelen időben, a semmiben.
És csak szorosan karoljuk egymást:
Ki veszi észre, hogy kibontakoznak
A nap reggeli építményei,
Ki veszi észre, hogy szinte nem vagy,
Annyira átlényegültél tiszta énembe immár.
Eszembe jut, hogy imádkozom,
Imádkozom éretted, hozzád.
Mit tehetnék, hogy velem maradj,
Ennyire jóságosan mindig,
Aztán a holdon átlebegett valami, nem szilajul,
Szelíden az ezüstszél fodrozta a vizet,
Ruhád szegélyén
Matatott, babrált a sok fényes ujj,

Aranydióm, mit rejtettél töretlen héjazatodban?

“Elégia a szerelemről” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Remek elégia, szinte túlvilági érzelem, amit visszatükröz. Nem létező, magas szintre érett szerelem, az átlényegülés teljes és befejezett állapotáról. Ez inkább egy vágyálom, ami a belső, a személyes vágy állapotának kivetítése. Mint egy álom.

    ( A sorok elején nem divat már az indokolatlan nagy betűs kezdés, nyelvtanilag pedig eleve szötnyű.)

Szólj hozzá!