Téli magány

Téli magány

A rideg, porcelánfényű távolság sohasem felel nekem.
Már az is úgy hiányzik, hogy nem hiányzol újfent idelenn.
A földön térdepelve kemény szavak karmolnak véresre,
A küzdelem önmagammal a lelkemet megkeményítette.

De szívem hófödte, sivár csúcsain örökkön-örökké élsz,
Börtönöm kulcsává vált néhány tőled lopott emlékkép.
A kalitkám résein süvít az északi, zabolátlan, hideg szél,
Árnyak borulnak száraz arcomra. A magány nem beszél.

“Téli magány” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Keni, (l)
    Őszintén örülök, hogy idődet rám szánva olvastad versemet és értékelted.
    Köszönöm a szép véleményt, jólesett!
    Szeretettel,
    Elizabet

  2. [b][color=#006600]Mindig rossz egy ember életében a magány, de főleg a körül zárt télben ez a negatív érzés még meg is sokszorozódik,,,
    Verseben ez szépen , költői szavakban meg is mutattad és érzékelteted velünk,,,

    Szeretettel !

    – keni -[/b][/color]

Szólj hozzá!