Filozófia a szerelemről

Összes megtekintés: 124 

Bornemisza Attila
Filozófia a szerelemről

Ó, a keretben, amelybe megrajzoltam a képed.
Tündököl a lelki szépséged.
Mindenütt napfény és víz, mintha tenger
Sok száz csodája ide indulna a Létezéshez.
Ó ha szikrázó betűid csigavonalban ötvöződnének,
S körülölelne a fenséges nyugalom,
Amely alig kavar hullámot, s csak a sugárzást.
Havat ráz a Mindenség, s szertefoszlik a köd.
A Nap aranyos arca felbukkan a messzi hegyek mögött,
S érzem a szépség vetületét.
Nem állíthat meg a sors és semmilyen vészfék.
Mert érzem a csodát a szerelem magaslatát.
A felhők közül felcsillámló fényjel igéit,
Miféle HIT, hogy bízom Benned és
Felszikrázik szemeimben az arcod.
Percek, órák vívják a harcot,
A szép nap előtt, míg ideérsz.
Csillagként érzékelem az érkezést,
Ahogy megjössz és kezet fogunk egyszerűen
S kutya hűen csillog majd a nap szemeidben.
Lásd a napot planeirban,
A felhők is felfésülték hajzatukat,
Hó-csat és hó-szalagosan fürkészve néznek,
Nem részvétlen barátaim az időben.
Igen, Eljöttünk megcsodálni a Teremtést,
Bizarr koronánk is időtlen.
Szólalsz, szólok és kéretlen
Halovány mozdulatunk, míg élünk
S ezután megmaradt ég lelkesül,
Felszikrázik, majd eleped szerelemvágyunk az időben?
Nincs talán csak igen, nincs igen csak a szó,
Te vagy a remény, s az örökké bíztató
Napszemed lángja hevít, azt mondja:
Érdemesít a csókok erdején
Keringünk, keringünk a lét jóságos tenyerén.
Mindörökre lelkedben élek….

Hisz te vagy a FÉNY! A FÉNY!!!!!!!!!!!

Szólj hozzá!