HOLTIDŐ
A légkondi zümmögött halkan,
meztelen testeden gyöngy cseppek,
furcsa volt arcod – élveztelek.
Magaddal vittél, smaragd szemed,
talán hangod, ahogy repültél,
vagy karod, ahogyan öleltél.
Én voltam tán húsz, te annyi sem,
ősz hajam újra fekete lett,
és versenysúlyom kívántad meg.
Öt, tíz? Nem számoltam, megszokott
órarend, néha csönd, egy mosoly,
csak a búcsú, a búcsú komoly.
Gonosz, izzó nap, az ég alatt
omlik világunk, fogyó erő
biceg tovább – jön a holtidő.
Kedves Rita
Bevallom ez a vers nem a feleségemnek szólt….
üdv
iMRE
köszönöm szépen Babu…
a boldogság sokszor jár bánattal….az én verseimben pedig mindig….
iMRE
bicegek Kati….igaz már lassan….köszönöm a szavad
üdv
iMRE
Nagyon szépen fogalmaztad meg a benned maradt
boldogsagot osszefuzve a banatoddal egyutt !
Szeretettel…..Babu(l)
Kedves Imre! Már csak az emlékek miatt is érdemes tovább"bicegni". Tetszett a versed.
Üdv: Kati