EXHUMÁLÁS

EXHUMÁLÁS

Élt egyszer egy kardforgató költő,
kezében meglendült egy pörölykő,
lesújtott a koronázott főre
– Ki tudja, hogy őrült volt vagy hős-e!

A sírt föltúrtuk csontjai után,
ezer féreg hízott meg a húsán;
igaz szavait csűrjük-csavarjuk,
addig, míg megváltozik alakjuk.

Ha uralkodsz, csontja egy ereklye
– hisz az ő vére folyik eredbe\’ -,
bár rímei dallamát nem érted,
ma föltámasztod, de csak teérted.

Nem érint meg szavának mélysége,
így nem tudod, hogy szid vagy dicsér-e.
Te szajkózol mindent, amit mondott,
de mindig megakadsz , igen, pont ott,

ahol neked gondolkodnod kéne,
hogy megtudd, mi volt nagysága lénye,
és halottként mért él tovább köztünk,
s mért lett szegényebb nélküle Földünk.

De a nyelved nem áll rá a szóra,
s tudod, utolsót ütött az óra;
fejed fölött köröz egy keselyű,
mi eddig édes volt, most keserű.

Lényeged a külalakban rejlik
– egy kígyó is több ezerszer vedlik,
hogy élhessen, s kifekszik a hőre.
Ma kire passzol levetett bőre?

Korcsosult tested belepréseled,
de meggátolja lélegzésedet,
az hiszed, hogy majd hozzád idomul,
és sziszegéseddel azonosul.

Fegyvered a szuggeráló szemed,
kit megbűvöl, sóbálvánnyá mered,
de az okos patkány túl nagy falat,
és bőröd hirtelen kettéhasad.

A költő visszakerül a sírba,
de álmát csak addig kapja vissza,
amíg új sírrabló nem születik,
s ez ismétlődik az őrületig.

Szólj hozzá!