Mostohái az életnek
Hallgatag emberek sétálnak monoton léptekkel,
fejüket lehajtva, arcukat rejtve, mosolytalan,
már álmokat sem dajkálva, küzdve könnyekkel,
mostohái az életnek, vergődnek szánalmasan.
Köztük járok, s ha hozzád érek rám-feledkezel,
ismeretlen, egy rég-ködbe veszett kép csupán,
sokáig vártalak, most már idegenként érkezel,
átfut rajtad egy érzés, de felejted holnapután.
Errodált kavics koppan a szétmálló betonon,
lusták a teremtők, hogy a világot tovább öltsék,
te is maradsz egy árnykép a poros asztalomon,
hallgatok, pedig ez az a pillanat, mikor üvöltenék.
Kedves Imre!
Szomorúan szép versed érdeklődéssel olvastam.
Szeretettel: Rita
Kedves Babu
Pokoli a magány…tényleg üres a lelkem és szívem…ez van…
üdv
– i –
Kedves Imre !
Szíved kong az ürességtől !
Nagyon nehéz feltáplálni ,hogy érezzen újra egy kis apróságot
bár ,ami felviditaná !
Gratulálok szeretettel ……Babu(l)