A Benedek-hegyen

A Benedek-hegyen

Ketten lépdelünk az úton,
Fent a világ tetején –
Te meg én.
Szívem húz csak tefeléd:
Zugában új tavasz él.
Sétálgatunk egymás mellett,
Míg a hajnal utolér.
Jobbra-balra,
Balra-jobbra.
Egyik lábam után most a másik lesz a soros.
Előre-hátra,
Hátra-előre.
Belelép sárba, koszba, gödörbe.
Hátunk görbe. Néha kihúzzuk.
Lassan az alkony az égre leszáll.
Vállam nyomja már a kabát.
Fájdalmamban néma szabály
E katonás béna szabotázs, mely hatalmába kerít.

Rám nézel.
Kigombolod a filcanyagon a gombsorom.
Söröm íze a szádhoz ér,
Én meg érzem a hűs rozét.
Arcom az arcodon,
Bőröd a bőrömön,
Alakod lassan az enyémre borul.
Puffanás. A földre nézek rosszallón.
Drága volt.

Beharapod a szád. Bocsánatot kérsz.
Kétkedve nyúlok a kezedért.
Egyet pislogok.
Már csak pusmogom a neved.
Nevetek. Néma csend.
Hová tűntél?

Lépdeltünk a világ tetején –
Te meg én.
Rommá vált a meredély:
Nincstelenül bolyong rajta egy megfáradt meselény.
A lány legbelül már reszket, mert talán túl sokat vesztett.
És előtte – előttem – egy árnyék jár az aszfalt-úton,
Ősz folt fénylik halántékán. Hullott rá egy esőcsepp.
Nézem, ahogy továbbmegy.

Jobb arcomon átfolyik egy leheletnyi könny.
Legbelülről jön.
Nézem, hogy a lámpa fénye beragyogja az utcát.
Arcod tán nem látom, mégis őrületbe értem.
Érted már, mért nem engedtem, hogy közelebb araszolj?
Te lelketlen.
Hát volt merszed, hogy egy nőt spontán kirabolj?
A fény elalszik az utcán.
Sötét van. A hideg ráz.
Hiányzik a kabátom.

Szólj hozzá!