Egy kripta árnyékában
Felhőtlen ég, tavaszi vasárnap,
Fény, napsütés és bogárhadjárat.
Örökké hajtó pici szárnyacskák,
Őket nem, engem elért a fáradtság.
Mint magányos, hontalan csavargó,
Messzire jut a déli harangszó.
Mind itt vagyunk, barátok, rokonok,
A szél ujja felkapja a homokot.
Végre teljes a családi idill,
Néha előkerül az édes etil.
Csendesen nézzük egymás szemeit,
Melyeket az idő majd megfakít.
Szép emlékek, megsárgult könyvlapok,
Elkopnak, mint a fénylő csillagok.
[color=#ff9900][b][center]Itt e versedben az emlékezés az első rangú kérdés, az meg hogy-hogy és hol, csak másodrendű lehet !
Üdvözlet !
– keni -[/center][/b][/color]
Kedves Dávid!
Bárhol lehet emlékezni, így a kripta árnyékában is.
Szeretettel: Viola |)