Görbe tükör

Görbe tükör

Nézem magam a tükörbe'.
Arcomon széles barázdák futnak körbe.
Egyik sima, másik görbe.
Van óriás, van, mi törpe.
Szürkéből hajlanak fehér-törtbe,
Árkos hasadékok körbe-körbe.
Vannak fájóan mélyek közte.
Nem múlnak el, nem mennek össze.
A bőr megy inkább köröttük egyre tönkre.
S én csak nézem magam a tükörbe'.
Önbecsülésem tükrébe\’.
Fakó üvegfelszíne szilánkosra törve.
Sebzett elmém zúzta össze,
Mikor szívemet a világ meggyötörte.
Hazug nyilak sokasága meglőtte,
S ájultan rogyott össze,
Miközben az üveg elrepedt csörömpölve.
Hol van ilyenkor a szép emlékek gyógyító tőre?
Vagy a józan ész, önbecsülésem hűséges őre?
Tán szétfoszlottak a ködbe'.
Nézek hát a koszos, szilánkos tükörbe.
Még a kerete is görbe.
Arcképem barázdáktól meggyötörve
Sötétellik a tükörbe'.
Önbecsülésem régen volt szép tükre.
Eltörött. – Vajon örökre?
Képmásom benne girbe-gurba, görbe.
Egyedül soha nem foldozom össze.
Hová nézzek hát? – pillantok körbe.
Néma csönd fogad keserűséggel megkötözve.
Fekete tükrök ezrei koppannak a földre,
Homályosak, torzak, elgyötörtek.
Az én tükröm is reménytelen, szívem pőre.
Hová nézzek hát? – kulcsolom a kezem össze.
Leborulok lassan én is a hideg földre.
Majd a szél odasúgja: “Föntre, föntre, föntre!”
Legfelülre, a felhők fölöttre.
Az se nem törött, se nem görbe.
Nem hatalmas, nem is törpe.
Képe éles, tiszta, s igaz fény-törte,
Ott folyékony arany tükörbe nézhetsz mindörökre.

Szólj hozzá!