A fekete hegedű II.
A nap sugara lassan szétfoszlott,
Szürkeség rágta az eget.
Magasra tört a füstoszlop,
Majd szétterült a fák felett.
Kopog az eső, veri a lombokat,
Ezüstösen csillog a félhomály,
Kopik, mint a párolgó gondolat,
Elfelejtjük, s egyszer tovaszáll.
Elveszve lent a magas fák alatt,
Egy hegedű sír panaszosan.
Kísérti a mézédes álmokat,
Száműzi őket valahova.
Szomorú dallamot húz a halál,
Ember soha nem írt hasonlót.
Egyszer végre feljön a nap talán,
És feltámadnak a halandók.
A fa ágára ül egy galamb,
Megpihen a csendes félhomályban.
Repülne, de idő nem maradt,
Nézi, hogy társai égbe szállnak.
Az élet látomását elkerüli,
Fáradtan lehunyja szemét.
Ő nem, ő már soha nem fog repülni,
Hiszen oly sok évet megélt.
Zokog a hegedű, húzza a halál,
Bolyong a lélek, majd megnyugvást talál.
Meghalnak a fák, elszárad az erdő,
Jéghideg köd úszik a hegy oldalán,
Rothadt bűz terjeng, s elfárad a szellő,
Tavasszal újra feléled majd talán.