Fájdulás
A nap szobámba tűz kajánul,
torkomban még a tegnap fájdul;
a szó, a csend is eskütétel,
lesújt az ég rám nagy dühével.
És jönnek mind, kik elfeledtek,
akár egy fontos, nagy betegnek,
virágot hoznak, közte átkot;
velük magányom összerántott.
Sebesre fest a lázas alkony,
ki élni nem tud, meg kell haljon;
kivet magából minden emlék,
vagyok, de mintha mégse lennék.
Az óceánnyi hűvös álom
ágyat vet fáradt szempillámon,
magára formál, készre sminkel,
elalszom rejtett kincseimmel.
Köszönöm, hogy visszalapoztál a tavalyi versekhez, kedves Rózsa! (f) Köszönöm a figyelmedet és kedvességedet.
Szia Zina!
Szomorú versed nagyon szép! Megérintette szívemet .
Szeretettel gratulálok Rózsa(l)(f)
Köszönöm szépen a figyelmet és véleményeket. Kedves Lajos, mindig kettőn múlik a 'vásár', de szerencsére ez a vers nem egy állandó érzést tükröz, csak egy fájdulás… Ölellek Benneteket! 🙂
iszonyúan magányos vers.Szomorú, ha nincs kivel megosztani rejtett kincseinket, vagy nincs, aki értékelné azokat!
Csilla! Két sort emelnék ki, ami különösen tetszett: "kivet magából minden emlék,/vagyok, de mintha mégse lennék," Ismerős érzés.
Üdv: Kati
Gyönyörű, mint mindig. Ölellek. Rózsa