BÁBEL

BÁBEL

Mért magasztalod az oszlást,
hiszen megöli a rendet,
amit a természet nemzett.

Kéjjel tölt el a vér szaga,
hasonlítasz egy állathoz,
mikor más kínja lázba hoz,

ha ott lehetsz a lakomán,
amire meghívott Jézus.
Kígyószemmel néz a Klérus,

míg teljesíted parancsát:
“Öljed meg legjobb barátod,
építsél újra karámot,

és zárd be a nemet mondót,
kiben még volt némi remény,
hátha heg nő a múlt sebén,

hogy gyógyítsa a fertőzést!”
Szavában bomlik a tetem!
Nem kell csodálkozni ezen,

hisz törvény lett a becsmérlés,
megmérgezi agyad, szíved,
ismét változnak a színek.

A fehér, az újra barna,
és ütésre lendül a kar,
ha a feka enni akar.

A zűrzavar tornya épül,
szilárdabban áll, mint egykor.
Megmászhatatlan a hegysor,

ahol új kőtáblát vésnek,
mert a régin kopott a szó,
de füledben cseng, mint echó

a tíz vétek, amit a vén
szakállas adott parancsba,
de ma már ez csak halandzsa.

Bomlunk és velünk a világ,
e tetemfarmon nincs már hely,
hisz csordultig megtelt Bábel.

“BÁBEL” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. [i][center][color=#cc6600]Kedves Attila !

    Már sok versedet elolvastam, de közülük ezt találom a legnehezebbnek, olyannyira, hogy csak egyet tudok érteni gondolataiddal, de mélyebben elemezni nem tudom, legföljebb idézhetnék belőle egy-egy gondolatot, de az már nem lenne teljesen egész úgy, ahogy ezt megírtad,,,

    Barátsággal !

    – keni -[/color][/center][/i]

Szólj hozzá!