A HALHATATLAN

A HALHATATLAN

Már megint újraéled,
vagy talán még meg sem halt,
csak mímelte a véget,
s fülembe dúdolt szépet,
egy mézédes sziréndalt.

Mi elhitette velem,
hogy eljött a mennyország,
hol nem könnyezik szemem,
s var nem szakad föl seben,
nincs eladó sógorság.

De hiányzik egy érzés,
mi gyomrom összerántja:
Nincs szánalom, megértés,
csak egy öröklött kérdés,
ami énünk sajátja.

Mért hagytál megszületni,
hogyha élnem nem szabad?!
A gonosz halhatatlan,
bennünk van száz alakban,
most nekünk üzen hadat.

Csatát veszít a szégyen,
az ész, a gondolkodás,
nem vonzz az örök éden,
sem a csillag az égen,
szokás lett a gyilkolás.

A vásznon legyen fehér,
mi színes, az fakuljon!
Ismét vakból lett vezér,
ki a járt útról letér,
s röhög gyávaságunkon.

A jólét érzéstelen,
ez álmaink legalja.
Nem kell hozzá értelem,
de azért megkérdezem:
Létünk mért ez uralja?

Most benyújtja a számlát
egy kontinensnyi nyomor;
az utcasarkon vár rád,
ki lerázta a láncát,
egy korgó, üres gyomor.

A bosszú halhatatlan,
most nekünk üzen hadat;
bennük van száz alakban.
Aki kegyes a harcban,
az talán élve marad.

Szólj hozzá!