INTELEM

INTELEM

Választani már akkor sem engedtek,
amikor két arc egymásba veszett,
és eggyé olvadtak az ivarsejtek,
hogy új életet adjanak neked;
ez a röpke pillanat lett a veszted.

Próbára tett tested és az akarat;
hogy pusztuljál, volt számtalan okod,
kórok láza béklyózta meg szavadat,
de benned nem a szenvedés zokog,
s kiizzadod magadból az igazat.

Mondd! Vajon mi a célja az egésznek?
Hisz a természet sosem pazarol;
minden újnak bölcsője az enyészet,
a szájnak akkor van haszna, ha szól,
és ha minden hazug szót kivesézett.

Eddig nem volt értelme tiltakoznom,
hiszen életem nem volt megszorult;
nyáron nap sütött, hogy testem napozzon,
reggel fölkelt, este meg ágyba hullt,
virágok is nyíltak a rózsabokron.

Lődörögtem céltalanul naponta,
ha valami nem lett kész, nem volt baj,
és mikor cicáztunk, egymást hajszolva,
nem kiáltotta senki, hogy – Tolvaj!
Ha meg az első hópehely rányomta

orrunkra a kivirágzott ablakot,
titkon csak egy volt a közös álmunk,
ne csak álmainkban legyünk szabadok,
s hogy soha, de soha el ne váljunk;
de e vágyakkal ma magam maradok.

Most érzem, hogy valami megváltozott!
A fészekben halálmadár huhog,
de még nem értem, nem látom az okot,
ne kérdezd, választ adni nem tudok:
Amit tettél, honnan volt hozzá jogod?

Beomlik fejünk fölött a napsátor,
a kérges bőr sebe gennybe fullad,
zöld arc mosolya nem látszik a sártól,
ránk az ég kénköves szitkot hullat,
amíg a jövőnk búcsút vesz a mától.

A csatáknak győztese mindig csak egy,
aki kegyelmet vesztesnek nem oszt,
és szobrának alapja a hullahegy;
költő csak róla ír hősi eposzt,
hiszen a győztes sohasem halhat meg.

Szólhattam volna időben előre,
utólag nem használ már a sóhaj.
Fejedet ne dugd homokba előle;
hiába a remény és az óhaj,
kegyelmet nem kapsz se tőlem, se tőle.

Bár azt hittük, a győztesek mi leszünk,
és talpazaton a mi szobrunk áll;
az agyunk nagy volt, de csöppnyi az eszünk,
most sírunkon egy dögevő turkál;
azt kaptuk meg, amit megérdemeltünk.

Hiába a mentség – Ezt nem akartam! -,
aki gonosz, nem változik soha.
Bár ezerszer fölrepedhet az ajkam,
de ezeregyszer kiáltom oda
– Eszmélj föl világ végre, mert nagy baj van!

A nap fakó, a szivárvány színtelen,
a nappal az éjből nem ébred fel;
a jelenben élek, ez a mindenem.
Hogy mi lesz majd holnap, kit érdekel?
– Úgy tűnik, túl későn jött az intelem.

“INTELEM” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. [b][i][color=#990000]Kedves Attila !

    Intelmed ma már még utólag visszamenve is nagyon jogos, akár a magánéletünket vesszük górcső alá akár a körülöttünk élő és zajló világ determináltságát,,,

    Versed hosszasan szól erről is meg sok minden másról olyan tömör megfogalmazásban, hogy csak erős értlem képes felfogni mindazt tovább gondolva amit írsz- amiről e versben szó van és kijelentések,,,

    Nehéz e versed is, mint általában a többi is, de ha meg akarjuk érteni fenséges lényegét – megértjük, ha nehezen is, mert mi is kárvallottjai vagyunk már is e mai világnak, az meg, hogy velünk halandókkal mi lesz a halálunk után mindegy már – nem is érdekes,,,
    De élnek még itt emberek és folyton születnek újak, mert a természet mindig ismételi önmagát és gazdagon ontja az újabb élőlényeket ebben a folytonos evolúcióban,,,

    Nagy odafigyeléssel olvastam versedet és úgy tűnik ki belőle, hogy mostanában gondjaid is akadnak,,,

    Nagyon nagy, és bölcsen gondolkodónak tartalak, és jó előadója is vagy egyéni, de átfogó gondolataidnak !!!

    Barátsággal köszöntelek !

    – keni -[/color][/i][/b]

Szólj hozzá!