Ezüst nyaláb ült a kőre,
Spirálisan befonva felületét,
Eltűnik a hamu porába,
Mint egy gömbölyű buborék.
A semmi őrtornya áll
Előttem, oly sudáron,
Akár az álmos lelkek,
Kik hegyet másznak,
Meg legurulnak a hegy
Talpához, meredten.
A lélek álma egy
Sziklaparton áll,
Hűs tengervíz csapdosva
Hegeit, az életem
Világítótoronyba réved,
Elfeledve, mi volt, s van,
Tudván, szívemben a ma úgyis csak
Lélegzetnyi villanás marad.
Székesfehérvár, 2017. november 23.
Elbert Anita
Köszönöm István és Kitti!
[i][color=#cc0000]Kedves Anita !
Versednek olvasása közben érdekesen hullámzó zeneisége van, ami követi az elvont mondanivalót,,,
Gratulálok !
– keni -[/color][/i]
Kissé futurisztikus képeid absztrakt hatást adnak a versnek. Bár érezhető szépen az idő rohanása és a pillanat, ami az életet jelenti a versben.